Miközben dübörög a sikerpropaganda, kozmetikázni kell a statisztikai adatokat, és meg kell változtatni a szegénységi mutatók számítási módját, hogy ki ne derüljön mennyien élnek valójában mélyszegénységben, vagy jóval a létminimum alatti jövedelemből.

Ezt nem is lehet életnek nevezni. Nem csak a hajléktalan emberekről van szó, sokan dolgoznak közmunkásként gyalázatos alamizsnáért, vagy akár a versenyszférában minimálbérért, sokszor annál is kevesebbért. Csakhogy ez már régen kiderült. Nem csak a benne élők és a környezetük számára. A hatalom birtokosai is jól tudják ezt, ezért iszonyú nézni amit tesznek. Hogy hagyják...

  És ha csak hagynák! De tesznek érte, hogy így is maradjon, miközben a médiában széles mosollyal mantrázzák, hogy mennyivel jobban élnek az emberek mint az elmútnyócévben, és hogy - Magyarország jobban teljesít-  Csakhogy  azóta már az elmúthatévet éljük. S még mindig nem értük el a válság előtti életszínvonalat. Az emberek nem érték el... Vannak akik persze igen, sőt milliárdossá lettek, ezért is nőtt szépen az átlagjövedelem. Legalább is statisztikailag.

  Ezek az éhező, fázó, beteg, kisemmizett, megnyomorított, a semmi határán vegetáló, remény nélküli , jövő nélküli emberek a magasan ülőknek csak egy arctalan tömeg. Fentről nem látni és nem hallani őket.

  Ezek az emberek már csak sóhajtanak, nem tudnak kiáltani, nincsen sem fizikai, sem lelkierejük hozzá. Csendben, beletörődve várják a megváltást. Vagy a véget.

  Meg kell hogy halljuk a suttogásukat, akármekkora is a dübörgés, mert az igazat mondják. Élni akarnak ők is.    A hangjuk nem hallatszik fel a magasba, ahol azok ülnek, akik tehetnének valamit.

  Azoknak kell értük is kiáltani, akiknek még van erejük hozzá...Azoknak kell tenni, akik még tudnak...

  Amíg még van erejük hozzá...